A tavasszal lerakott gőte petékből – már amennyiben szerencsésen átvészelték a száraz időszakot – több ezer lárva kelt ki. Ezek a kis lények áttetsző kopoltyúkat viselnek, testük inkább halivadékra emlékeztet. Előbb első végtagjaik bújnak elő, majd a hátsó lábpár megjelenésével egyre jobban kezdenek gőteformát ölteni. A gőték, bár nem annyira látványosan mint a békák, a többi kétéltűhöz hasonlóan átesnek a metamorfózis folyamatán, minek végére a lárvából adult forma lesz. Az átalakulás végére eltűnnek kopoltyúk amivel a vízben lélegeztek és kialakulnak a szárazföldi létet lehetővé tevő tüdők. A bőrlégzés végig aktív marad. Bármennyire törékenynek tűnnek, a gőték a maguk világában vérbeli ragadozókként viselkednek, olykor még kisebb fajtársaikat is felfalják. A vizet elhagyva áttérnek az alkonyati-éjjeli életmódra, így csak ritkán találkozhatunk velük.

A Maros völgyében található négy Natura 2000-es természetvédelmi terület (ROSCI0210 A lekencei szakadás, ROSCI0367 Malomfalva és Marosugra közötti Maros szakasz, ROSCI0369 Radnótfája és Körtvélyfája közötti Maros szakasz, ROSCI0368 Déda és Szászrégen közötti Maros szakasz) kezelési tervének elkészítése során alig találtunk néhány, a két faj (erdélyi pettyes gőte Lissotriton vulgaris ampelensis és a tarajos gőte Triturus cristatus) szaporodására alkalmas élőhelyet. Bár látszólag a Maros folyó megfelelő kétéltű élőhelynek tűnik, a most éppen zavaros és áradó vizében csak egyetlen békafaj képes megmaradni. A többi kétéltű fajnak állóvizes, hal-mentes élőhelyekre lenne szüksége. A gőték különösen érzékenyek, igénylik a vízinövények és fejlett vízi gerinctelen fauna jelenlétét. Mióta a Maros mentén megszűntek az elárasztott területek, nincs lehetőségük kialakulni ezeknek az időszakos víztesteknek sem, legfeljebb a kavicskitermelések gödreiben. Mindezek következtében a két gőtefajjal ma egyre ritkábban találkozunk a Maros völgyében. A kevés megfelelő élőhely is folytonos veszélyben van, megszűnés, lecsapolás vagy emberi tevékenység miatti szennyezés következtében.