ROSCI0367 Maros folyó Malomfalva és Marosugra közötti Natura 2000-es terület

Elhelyezkedés, földrajzi viszonyok:

A védett terület a Maros folyót, bozótos-erdős partjait foglalja magába Maroskeresztúrtól Maroscsapóig, mintegy 24 km folyóhosszon, de kiterjed néhány, a folyóval érintkező legelőre és kaszálóra is, összesen 640 ha-nyi területen. Az Erdélyi Medence középső részén kanyargó folyó ezen a szakaszon képezi az Erdélyi Mezőség délkeleti határát, így a vízi-vízparti élőhelyek mellett a meredek domboldalakon kisebb sztyeppfolt maradványokkal is találkozhatunk. A DN15-ös útról leágazó utakon, Nyárádtőn vagy Kerelőszentpálon áthaladva könnyen megközelíthető a folyó, de akár a kevésbé forgalmas jobb partról is megközelíthető Csittszentivánon, Sópatakon, Mezőszentmargitán vagy Magyardellőn át.

Vízi és mocsári élőhelyek:

A kanyargó folyót legnagyobbrészt a dombvidéki folyópartokra jellemző fűzbozót szegélyezi, a mezőgazdasági területek majdnem a folyópartig kinyúlnak. Kevés helyen találunk idősebb ártéri erdőt (például a malomfalvi híd alatti folyószakasz szigetein), leginkább öregebb fűzfákkal, nyárfákkal tarkított felnövekvő bokros kíséri a folyót. Néhol, a lankás partokon a legelő a folyóhoz ér, így kínálva hűsölési lehetőséget a háziállatoknak. A jobb parton az alsó teraszok meredek, agyagos, erodált oldalakban folytatódnak, amelyeken a megtelepedő árvalányhajas szárazgyepek jelzik az Erdélyi Mezőség szélét.

A Marost szegélyező bozót, öreg fehér füzekkel tarkítva Kerelőszentpálnál.

A folyómeder és partja nagyrészt iszapos, a csendesebb szakaszok öbleiben, ahol sekélyebb a víz, legyökerező hínárnövényeket találunk: imbolygó békaszőlőt (Potamogeton nodosus) és vízitököt (Nuphar lutea). A vízfelszínen elterülő leveleik között apró békalencse (Lemna minor) lebeg. A vízitök vagy tavirózsa látványos sárga virágait nyár közepétől őszig hozza. Mocsári növényként alkalmazkodott az oxigénhiányos környezethez, iszapba merülő gyökeréhez a levegő a szárában található levegőtartó szöveteken, azaz aerenchimákon keresztül jut el. Kerti tavak díszeként is ajánlható (az idegenhonos és invazív vízijácint és kagylótutaj helyett), hiszen őshonos vízinövényünk, és a kereskedelemben is kapható. Gyökerét és magvait fogyasztották a történelem előtti időkben, napjainkban viszont inkább a benne található alkaloidok, terpének, szaponinok gyógyászati felhasználását kutatják.

A part csak látszólag egyhangú nádas. A különböző mocsári, vízparti növények eltérő vízmélységeket jeleznek. A vízitök akár 5 m-es mélységben is gyökerezhet, az ágas békabuzogány (Sparganium erectum) azonban inkább a fél méteres vízmélységet kedveli. A mocsári csetkáka (Eleocharis palustris) sűrű gyöktörzs (vagy más néven: rizóma) hálózatot fejleszt az iszapos-homokos aljzatban, hamar megtelepszik akár 1 m-es vízmélységig, de alacsonyabb vízszint mellett, sőt a vízzel átitatott taljon is túlél. Képes a légköri nitrogén megkötésére, hozzáférhetővé téve azt más ártéri növények számára is.

A legsekélyebb parti részeken, illetve az ártéri rétek mélyedéseiben mocsári növényzet alakul ki. Legszebb mocsári növényeink közül ilyen helyeken láthatjuk a vízi hídőrt (Alisma plantago-aquatica), illetve az ernyős virágkákát (Butomus umbellatus).

Botanikai értelmezésben a mocsár abban különbözik a láptól, hogy a mocsár áradásokkor, esőzésekkor vízzel telítődik, de hosszú aszályos időjárás alatt kiszáradhat, a láp viszont állandóan vízzel telített. A mocsárban az árasztások üledéket is hoznak, és nem képződik tőzeg, vagy ha igen, az hamar el is bomlik, hiszen a növényi maradványok időszakosan vannak víz alatt. Mocsarakban ezért jelentős a szerves tápanyag felhalmozódás: az eutrofizáció, amely ezeken az élőhelyeken természetes folyamat. A lápokban ezzel szemben a folyamatos vízborítás az alsó rétegekben oxigénhiányos körülményeket teremt, így az elhalt növényi részek anaerob körülmények között, nagyon lassan bomlanak, tőzeget képezve. Ezért lehetséges, hogy lápok tőzegjében korábbi földtörténeti korokból származó növények pollenje, de akár élőlények maradványai is konzerválódjanak.

A Maros Marosvásárhely alatti szakasza mentén mocsári növényzetet lelhetünk az ártéri kaszálók sásos mélyedéseiben, de jellegzetes mocsárvilágot a kutyfalvi holtág őriz – ez a rész viszont már a ROSCI0210 Lekencei szakadék Natura 2000-es védett területhez tartozik.

A kutyfalvi holtág mocsárvilága, békatutajjal (*Hydrocharis morsus-ranae*)

Sajnos ez a vizes élőhely is végveszélyben van, hiszen a szomszédos kavicsbánya, és az azzal járó átalakítások a holtág vizének zavarosodását és elvezetését eredményezik.

A víz elszivárgása után még vízzel átitatott iszapon további mocsári (higrofiton) növényeket találunk: az ártéri veronika (Veronica beccabunga) bár a sebesebb sodrást kedveli, túlél a nedves iszapon. Húsos levelei nyáron elvékonyodnak és elhalványulnak, de őszire újra kizöldellnek és áttelelnek. A torzsikaboglárka (Ranunculus sceleratus) egyaránt jó fejlődik sekély vízben és sáros talajon, de a víz felszínén úszó levelei lényegesen különböznek a levegőn fejlődő leveleitől.

Ártéri veronika áttelelésre készülő levelei ősszel.

Az Erdélyi Mezőség határán

A Maros nagy kanyarjai jól termő földeket ölelnek körül, amelyeken szántóföldek és kaszálók terülnek el. A kaszálókat általában réti csenkesz (Festuca pratensis), réti perje (Poa pratensis), és franciaperje (Arrhenatherum elatius) borítja, de a fűfajok közé szép számban vegyülnek kétszikűek a mezei zsályától (Salvia pratensis) a barátszegfűig (Dianthus carthusianorum). A pillangósvirágúak családjából kikerülő számos faj – szarvaskerep (Lotus corniculatus), szennyes bükköny (Vicia grandiflora), vetési bükköny (Vicia angustifolia) – biztosítja a kaszálók magas tápértékét. A folyó alsó teraszának fajgazdag kaszálói a 6510 Sík- és dombvidéki kaszálórétek védett Natura 2000-es élőhelytípusnak számítanak, megőrzésükben fontos szerepet játszik a rendszeres kaszálás.

Ártéri kaszáló egy folyókanyarban, Marosugránál.

A legelőkön az állatok rendszeres taposása miatt csupasz foltok keletkeznek. A folyó alsó teraszain, ahol a talajvízszint magasan van, de száraz időszakban a talajfelszín gyakran kiszárad, vagy akár a sáros keréknyomok mentén az iszapnövényzet jellegzetes fajait találhatjuk. A vidék agyagos-márgás talajának enyhe sósságát jelzi az ilyen helyeken tenyésző henye pimpó (Potentilla supina) és ecsetes bajuszpázsit (Crypsis schoenoides). Az eperhere (Trifolium fragiferum) a rövid ideig tartó sekély vízborítást is kibírja. Az enyhén sós talajon is fejlődni képes növényeket fakultatív halofitonoknak nevezzük (obligát halofitonok a kizárólag sós talajhoz köthető növények).

A Maros északi (jobb) partján, ahogy a medertől távolodunk, egyre meredekebb domboldalak követik a folyó kanyarulatait. Ezek a legelőként használt területek már szárazabb élőhelyek. A meredek, délies kitettségű domboldalakon szőrösvirágú árvalányhajasokat (Stipa lessingiana) lenget a szél. Ezek a mezőségi sztyeppfoltok fragmentumai, amelyek a legszárazabb és legmelegebb helyeken telepedtek meg, a 62C0* Pontusi-szarmata sztyeppek védett, Natura 2000-es élőhelytípusoknak számítanak.

A dombtetőn juhlegelő, a meredek, folyó felőli oldalakon árvalányhajas, Sópatak közelében.

Helyenként a dombok tövében felnövekszik a cserjés vagy a nádas, és a felhagyott részeken akár szúnyoglábú bibircsvirággal (Gymnadenia conopsea) is találkozhatunk.

Árvalányhajas domboldal, az aljban felnövekvő bokrossal, nádassal, Mezőszentmargita mellett.

Veszélyeztető tényezők

Ahogy a folyó Marosvásárhely alatti és feletti szakaszán általában, a kavicsbányákból származó zavaros víz, valamint az invazív növények terjedése a partmenti fűzbozótban jelentős veszélyeztető tényezőt jelent a ROSCI0367 Maros folyó Malomfalva és Marosugra közötti Natura 2000-es terület esetében is. A kiterjedt ártéri erdők hiánya felerősíti a csapadékos időszak utáni belvizek negatív hatását. Sajnos a folyóparton található szemét, esetenként a beszivárgó szennyvíz ezen a szakaszon is észrevehető. A környező domboldalak gyepein jelentős a túllegeltetés.

A folyó kanyarulatai és a felhagyott kavicsbányák ideális helyszíneket kínálnak természetes vagy természetközeli ártéri vizes élőhelyek – akár ártéri erdők, akár tavakkal tarkított mocsári ökoszisztémák – kialakítására. Az ilyen élőhelyeknek nagyon fontos szerepe van a vízháztartás és a helyi klíma szabályozásában (magas vízállás és áradások esetén lassítják a sodrást, felszívják a víztöbblet egy részét, visszatartják a vizet a tájban, árnyékos és hűvös mikroklímát biztosítanak). A mocsarakon átszivárgó vizet ráadásul a vízinövények gyökérszövedéke meg is szűri, ezzel a folyóba jutó szennyező anyagok mennyisége is csökken.

A napjainkban egyre aggasztóbb éghajlati szélsőségekkel szemben a legolcsóbb, leghatékonyabb, és legtartósabb megoldás a természetes vízi ökoszisztémák helyreállítása, amely hosszú távon a tájban élő emberek életminőségét is javítaná.