Elhelyezkedés, földrajzi viszonyok:
A Maroslekence falu keleti határában, Radnót város közigazgatási területén található védett terület 323 hektáron fekszik, a Maros folyó jobb partján. Biogeográfiai szempontból az Erdélyi Mezőség délkeleti szélén helyezkedik el, és ennek megfelelően meghatározó geológiai alakzata a Mezőségre jellemző meredek, erodált lejtőjű dombvonulat, agyagos-márgás, enyhén sós aljzatú „koporsó”. A védett terület magába foglalja a folyó északi partjának suvadásos, meredek lejtőjét, az erdőket a szakadék alatt és fölött, a falu irányában elterülő gyepeket, valamint a Maros folyót és annak holtágát Kutyfalvánál, összesen mintegy 11 km hosszan.

Védett élőhelyek, növények és lepkék:
A területre jellemző éghajlat az erdős és erdőssztyepp övezetek közötti átmeneti növényzetnek kedvez, és a napsütötte, meredek lejtőkön kihangsúlyozódik az erdőssztyepp jelleg. Ennek megfelelően a déli kitettségű, suvadásos, erodált oldalakon árvalányhajas sztyeppeket találunk, míg az északi, hullámos, lankásabb oldalakon cserjésekkel tarkított erdőssztyeppréteket, a dombtetőn, illetve a szakadék aljában pedig melegkedvelő tölgyeseket. Az erdőszéleken, és a napsütötte gerincen sztyeppcserjések kis foltjaival találkozhatunk. Ezeknek az élőhelyeknek az összessége fajgazdag növényvilágot rejt, ahol keverednek a melegkedvelő, sztyeppi, az erdőszéli, valamint az erdei fajok. Rovarvilága úgyszintén gazdag, hiszen több védett rovarfaj megtalálja itt életfeltételeit, tápnövényét.

Árvalányhajas sztyeppek a legmeredekebb, déli, erodált lejtőkön találhatók. A növényzet nyílt, vagyis sok a szabad talajfelszín, és főleg szárazságtűrő, erős napfényt kedvelő növényfajok alkotják.

Legjellemzőbb a szőrösvirágú árvalányhaj (Stipa lessingiana), de találhatunk csinos árvalányhajat is (Stipa pulcherrima). Az árvalányhajak könnyen felismerhetők hosszú, tollas repítőkészüléket viselő termésükről. A szárazság ellen úgy védekeznek, hogy keskeny leveleik besodródnak, így csökkentik a párologtatást a levelük felszínéről.

A szakadék alsó részén tömegesen fordul elő az aranyfürt (Aster linosyris). Ez a sárga virágú őszirózsaféle az enyhén sós talajon is megél, és a védett terület jelölő lepkefajának, a vértesi csuklyásbagolynak (Cucullia mixta subsp. lorica) a kizárólagos tápnövénye.

A vértesi csuklyásbagoly (Cucullia mixta subsp. lorica) különösen ritka, napos, száraz, kőtörmelékes sztyepplejtőkhöz szorosan kötődő éjjeli lepke. Négy alfaja ismert, amelyek különböző földrajzi régiókban honosak, a Kárpát-medencétől az Altáj-hegységig. A lorica alfaj – amely a Maroslekencei-szakadék védett terület egyik jelölő faja – csak a Kárpát-medence belső területein fordul elő, Romániában az Erdélyi Mezőségen, valamint a Maros mentén. Ritkaságát mutatja az is, hogy eddig még a természetben csak kifejlett lepkét sikerült észlelni, lárváit vagy bábjait nem sikerült megfigyelni rejtőzködő életmódja miatt. Évente egyszer rajzik (repül), időjárástól függően május végétől – június elejétől, igen rövid ideig, így június végén már csak ritka esetben látni a lepkét. A bábból kikelt lepkék rövidesen párosodnak, majd pár napig nektárral táplálkoznak. A nőstény egyesével rak le pár tíz petét, majd egy hét alatt elpusztul. A petékből a hernyók pár nap alatt kikelnek, és megkeresik a tápnövényüket, az aranyfürtöt (Aster linosyris), amelynek különböző részeivel táplálkoznak egész életük során. Mivel az aranyfürt csak késő ősszel hozza a virágait, a csuklyásbaglyokra jellemzően a lárvák egy – két hónapos diapauzába (nyugalmi állapotba) kerülnek, majd a harmadik vedlésük után az aranyfürt virágait és magkezdeményeit fogyasztják. A hernyók csak éjjel aktívak, nappalra a talajba húzódnak. Szeptember közepére kemény falú földgubóban bábozódnak be, és ott vészelik át a telet. Mivel a tápnövény dúsan tenyészik az élőhelyén, leginkább a sztyeppek becserjésedése veszélyezteti. Natura 2000-es VÉDETT ROVAR, BEFOGÁSA TILOS!

A csinos árvalányhajasokban találkozhatunk a bókoló zsályával (Salvia nutans). Ez a ritka zsályafaj csak a Fekete-tenger környéki és a Pannon-síksági sztyeppeken él, és az erdélyi csinosboglárka (Pseudophilotes bavius subsp. hungaricus) tápnövénye, amely védett, jelölő lepkefaj.

Az erdélyi csinosboglárka endemikus (bennszülött) alfaja (Pseudophilotes bavius subsp. hungaricus) csak az Erdélyi Mezőségen tenyészik. Innen ered a lepke magyar elnevezése. Április közepétől május közepéig rajzik, és szorosan kötődik azokhoz a meleg sztyepplejtőkhöz, amelyeken tápnövénye, a bókoló zsálya (Salvia nutans) is előfordul. Petéit rendszerint a bókoló zsálya virágrügyeire rakja, mivel a kikelő lárvák a virágokkal és éretlen magokkal táplálkoznak. A talajszinten bábozódik be. Meglehetősen szedentáris (helyhez kötött) lepkefaj, alig repül 300 – 400 m-nél hosszabb távokat, ezért az élőhelyének feldarabolódása különösen nagy veszéllyel jár a lepke populációinak túlélésére nézve. A Maroslekencei-szakadék a jelenleg ismert, alig 2019-ben megtalált legkeletibb előfordulási pontja. Megkerült a Marosdátosi-szakadék helyi fontosságú védett területen is, ami nem a Natura 2000-es védett terület része, ezért indokolt annak kiterjesztése. Az erdélyi csinosboglárka Natura 2000-es VÉDETT ROVAR, BEFOGÁSA TILOS!

Az erodált lejtők növényfajai közül még említésre méltó a Montpellieri-csüdfű (Astragalus monspessulanus), amely az országosan védett dolomitkéneslepke (Colias chrysotheme) tápnövénye. Jellemző fajok még az osztrák csüdfű (Astragalus austriacus), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys) és a hegyi gamandor (Teucrium montanum), a ligeti zsálya (Salvia nemorosa), az osztrák zsálya (Salvia austriaca), az orchideaképű veronika (Veronica orchidea), a sallangos szikipozdor (Scorzonera laciniata), az apácavirág (Nonea pulla), és a magyar kakukkfű (Thymus pannonicus). Ez utóbbin a nagyfoltú hangyaboglárka (Maculinea arion) védett lepkefaj él. A bükkönyt (Onobrychis viciifolia) az országosan védett hegyi törpeboglárka (Cupido osiris) fogyasztja.

A nagyfoltú hangyaboglárka (Maculinea arion) alacsony növényzetű, kakukkfűben (Thymus sp.), szurokfűben (Origanum vulgare) gazdag, napos gyepterületekhez kötődik. Április végétől júliusig-augusztusig rajzik, és a hímek nagy távolságokat is berepülnek. A nőstény petéit a kakukkfű korán nyíló virágaira rakja. A hernyók a harmadik vedlésükig a kakukkfű-virágokban fejlődnek egyesével, mivel nem tűrnek meg maguk mellett más hernyókat ugyanabban a virágban, elfogyasztják gyengébb társaikat (ezt a jelenséget kannibalizmusnak nevezzük). A harmadik vedlés után a hernyó a földre pottyanva hangyagazdájára vár, hogy a hangyafészekbe szállítsa. A hangyaboglárkák magyar neve a hernyók és a hangyagazda közötti különös és fontos kapcsolatra utal. A hernyó a Myrmica nemzetségbe tartozó hangyákat megtévesztve beviteti magát a hangyafészekbe, ahol élete jelentős részét tölti. Hangyatojást és hangyalárvát fogyaszt, majd áttelel, végül bebábozódik. A hangyákat – akik főleg szaganyagok alapján tájékozódnak – speciális vegyületek termelésével csapja be, amelyeket a hangyák fogyasztanak, és nem ellenségként ismerik fel a hernyót. A nagyfoltú hangyaboglárka túléléséhez tehát nemcsak a tápnövény fontos, hanem a hangyagazda jelenléte is. Bár hazánkban még elég nagy populációi élnek, leginkább a kaszálók és legelők beszántása, és a mezőgazdaság egyre intenzívebbé válása veszélyezteti. Natura 2000-es VÉDETT ROVAR, BEFOGÁSA TILOS!

A selymes (Artemisia austriaca) és mezei üröm (Artemisia campestris) gyakori kísérőfajok, és előfordul a heverő seprőfű (Bassia prostrata) is. A száraz gerinceken és a lejtők felső harmadában gyakori a taréjos búzafű (Agropyron cristatum). A taréjos búzafű (Agropyron cristatum) uralta foltok a 6250* Pannon löszsztyeppek Natura 2000-es élőhelytípus töredékei.

Gyakran találkozhatunk a apró nőszirom (Iris pumila) leveleivel. Ezek mind a sztyepplejtők jellegzetes növényfajai. Természetvédelmi szempontból különösen fontosak ezek az árvalányhajas sztyeppfoltok, hiszen a védett terület Natura 2000-es jelölő élőhelytípusainak számítanak, mint 62C0* Pontusi-szarmata sztyeppek.

Erdély-szerte szórványosan, szigetszerűen fordulnak elő az árvalányhajas sztyeppfoltok, és szorosan kötődnek a legmeredekebb, legerodáltabb, száraz, napos oldalakhoz. Mivel általában túllegeltetik őket, és a suvadásos domborzaton a legeltetés és taposás különösen fokozza az eróziót, nagyon fontos ezeknek a fajgazdag lejtőknek a megőrzése, hiszen nemcsak ritka, sztyeppi növényeknek, hanem a hozzájuk kötődő védett lepkefajoknak is otthont nyújtanak.

Cserjésekkel tarkított erdőszsztyeppréteket az északi és északnyugati, hullámos lejtőkön találunk. Ezek a gyepek dúsabbak, és különösen fajgazdagok, mivel keverednek bennük a száraz gyepekre, sztyeppekre, üde gyepekre, és erdőszélekre jellemző növények egyaránt.

Fűfélék közül jellemző a sudár rozsnok (Bromus erectus), valamint az erdélyi nyúlfarokfű (Sesleria heufleriana) (1.). Rengeteg kétszikű és egyszikű virágot figyelhetünk meg. Ezek közül leghamarabb, kora tavasszal a hegyi kökörcsinnel (Pulsatilla montana) (2.) és a tavaszi hériccsel (Adonis vernalis) (3.) találkozhatunk. Gyakori a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris) (4.), a mezei zsálya (Salvia pratensis) (5.), és a bakfű (Stachys officinalis), amelyek üde réteken is jellemzőek.

Találkozunk azonban egy sor szárazgyepi, sztyeppi növénnyel is, mint amilyen az erdélyi hangyabogáncs (Jurinea mollis subsp. transylvanica) (6.), az egyenes tisztesfű (Stachys recta) (7.), a kardos peremizs (Inula ensifolia), közönséges borkóró (Thalictrum minus), a magyar kakukkfű (Thymus pannonicus), a sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), a lenlevelű zsellérke (Thesium linophyllon) (8.), a molyhos napvirág (Helianthemum nummularium) (9.), a szibériai harangvirág (Campanula sibirica) (10.), a borzas len (Linum hirsutum) (11.), vagy a nagy pacsirtafű (Polygala major) (12.). Szálával ide is beszivárog az aranyfürt (Aster linosyris).

Jellegzetes a melegkedvelő erdők és erdőszélek növényfajainak a jelenléte. Ezek közül leginkább a töviskés imolával (Centaurea spinulosa), macskaherével (Phlomis tuberosa) (1.), sátorozó margitvirággal (Chrysanthemum corymbosum), közönséges méreggyilokkal (Vincetoxicum hirundinaria) (2.), pusztai meténggel (Vinca herbacea) (3.), hegyi lóherével (Trifolium montanum) (4.), osztrák zanóttal (Chamaecytisus austriacus) (5.), és szarvaskocsorddal (Peucedanum cervaria) találkozhatunk, de előfordul az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) (6.), a bugás macskamenta (Nepeta nuda) (7.), és a piros pozdor (Scorzonera purpurea) (8.) is. Ezek a magas termetű fajok inkább a cserjések tövében, a lejtő gerincén, felső részén, és az erdőszéleken gyakoribbak.
A gerinc közelében található a tátorján (Crambe tataria) nagyobb, illetve a piros kígyószisz (Echium russicum) kisebb populációja. Mindkét növény ritka, Natura 2000-es jelölő, védett, jellegzetesen sztyeppi növényfaj.
A szintvonalakkal párhuzamosan, vagy a meredek völgyecskékben cserjések nőnek fel, amelyeket főleg a kökény (Prunus spinosa) és az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) szinte áthatolhatatlan bozótja alkot, de a szélén parlagi rózsát (Rosa gallica) (9.) is láthatunk. Ez a rózsafaj nagyon alacsony növésű, csak bokáig ér, de annál látványosabb a gyepszintben elszórt nagy, rózsaszínű virága.

A tátorján (Crambe tataria) pontusi-pannon elterjedésű, melegkori reliktumfaj, azaz a jégkorszakok közötti melegebb periódusban volt elterjedt a Pannon síkságon és a Fekete-tenger környékén, mára azonban már csak a legmelegebb, legszárazabb, háborítatlan élőhelyeken maradt fenn. A keresztesvirágúak családjába tartozik, vagyis káposztaféle. Életének első évében csak leveleket hoz, és húsos, több ágú gyökérzetében tápanyagokat halmoz fel. Ez lehet az oka, hogy ínséges időkben lisztté őrölve az emberek fogyasztották. Áprilistól júniusig virágzik, kis bokorszerű, dúsan elágazó szárán rengeteg apró, fehér virágot hoz, termései apró, gömb alakú, úgynevezett becőkék. Terméséréskor a hajtás elszárad, leválik a tövéről, és a szél ördögszekérként görgeti, így szóródnak szét a magjai. Nem annyira a tápanyagdús talajra van szüksége (hiszen alkalmazkodott a humuszban szegény, száraz, löszös aljzathoz), mint inkább a szabad talajfelszínhez a csírázáshoz, hiszen gyenge kompetítor. Natura 2000-es VÉDETT NÖVÉNY, BEGYŰJTÉSE TILOS!

A piros kígyószisz (Echium russicum) szintén pontusi-pannon elterjedésű, melegkori reliktumfaj, sztyepprétek, és sztyeppcserjések, meleg erdőszélek ritka, látványos növénye. Az érdeslevelűek családjába tartozik, akárcsak közeli rokonai, a terjőke kígyószisz (E. vulgare), vagy a magas kígyószisz (E. italicum), de utóbbiaknál, melyek inkább gyomnövénynek számítanak, sokkal ritkább. A Maroslekencei szakadék védett területen is csak pár tíz példányra rúg a populáció nagysága. Sötétpiros virágai egyetlen, hosszú, henger alakú virágzatba tömörülnek, szára pirosan pontozott, és lándzsa alakú leveleivel együtt (a családra jellemzően) serteszőröktől érdes. Június – július táján virágzik. Termései a csővé összenőtt virágok mélyén fejlődnek, négy részterméskéből állnak, amelyeket makkocskáknak hívnak. Natura 2000-es VÉDETT NÖVÉNY, BEGYŰJTÉSE TILOS!

A fajgazdag erdőssztyepprét foltok és száraz cserjések váltakozása védett Natura 2000-es élőhelytípus, 6210 Szálkaperjés-rozsnokos xero-mezofil gyepek, cserjésekkel. Ezeket az élőhelyeket az évszázados extenzív tájhasználat alakította ilyen fajgazdaggá, vagyis a kaszálás, és az enyhe legeltetés. Megőrzésükben éppen ezért kulcsszerepe van a hagyományos tájhasználatnak, hiszen a túllegeltetés erodálná a lejtőket, és eltűntetné a ritka erdőssztyeppi fajokat, ha pedig felhagynák őket, akkor becserjésednének.

A cserjések, bokrosok aljnövényzetében is megtalálhatóak a sztyeppek és erdőssztyepprétek fajai. A szakadék déli oldalain és a gerincen virágos kőris (Fraxinus ornus) uralta bokrosokat találunk. A virágos kőris az ártéri magas kőristől eltérően jól tűri a szárazságot, és virágainak sziromlevelei is vannak.
Ezekben a gerinc menti cserjésekben más bokrokkal is találkozhatunk, így a gyakori kökényen (Prunus spinosa) és egybibés galagonyán (Crataegus monogyna) kívül ostormén bangitával (Viburnum lantana), vagy tatárjuharral (Acer tataricum). Utóbbiak a meleg erdők cserjeszintjében is jellegzetes fajok.

A gerincet követve, a meleg erdők és virágos kőrises cserjések szélén keskeny sávban találjuk a törpemandulásokat. Ez az alacsony növésű cserje lándzsás, fűrészes szélű leveleivel könnyen megbújik a magas füvű, kórós növényekben gazdag erdőszéleken, hiszen alig térdig ér. Tavasszal nyíló világos rózsaszín virágai azonban jól felismerhetők. Bár rokonához, a mandulához hasonlóan csonthéjas termését kívül bolyhos burok veszi körül, az nem ehető. A törpemandula (Prunus nana) rendszerint kis foltokat alkot a napsütötte, sztyeppek-borította dombok felső harmadában, de a túllegeltetés és a beszántások egyre inkább veszélyeztetik az élőhelyeit országszerte. A Lekencei szakadék törpemandula populációi sem nagy kiterjedésűek, ráadásul kevés termést hoznak, így ha meglelnénk a töveket kirándulásaink során, hagyjuk termőhelyén.

A védett terület észak-keleti felében, az erdőszéli lejtőkön, északi-északnyugati kitettségben mogyoróbokrosokat (Corylus avellana) találunk. Az aljnövényzetben gyakran találkozhatunk az erdőssztyepprétekről ismert növényfajokkal, így a nagy pacsirtafűvel, vagy apró nőszirommal (Iris pumila), de ugyanitt él a Szent László-tárnics (Gentiana cruciata), amely a védett szürkés hangyaboglárka lepke (Maculinea alcon) tápnövénye. Ha figyelmesek vagyunk, a lepke apró, fehér petéit is megpillanthatjuk a növényen, amelyeket egyenként helyez el a virágok rügyeire, vagy a levelek tövébe. Amint a neve is utal erre, a szürkés hangyaboglárka a nagyfoltú hangyaboglárkához hasonlóan parazita életmódot folytat a hangyákkal. Szintén a hangyákra utalt a szaporodásában a védett zefír boglárkalepke (Plebejus sephirus), amely a környéken csak a Marosdátosi szakadék védett területről került elő.

Ezek a melegkedvelő, sztyeppréti fajokban gazdag bokrosok Natura 2000-es védett élőhelytípusok, a virágos kőrisesektől a törpemandulásokig, és a 40A0* Szubkontinentális, peri-pannon cserjéseket alkotják.

Meleg lombhullató erdők borítják a védett terület északkeleti részén levő domboldalt, valamint a szakadék alját. A lombkoronaszintben ritkán ugyan, de annál magasabbra terebélyesednek az öreg kocsányos tölgyek (Quercus robur), amelyek kedvelt gyülekezőhelyei a védett nagy szarvasbogaraknak (Lucanus cervus).

A lombkoronaszintben azonban más fafajokkal is találkozhatunk. Leggyakoribb a közönséges gyertyán (Carpinus betulus), de sok a vadcseresznye (Cerasus avium), az alsóbb lombkoronaszint és a cserjeszint pedig különösen gazdag. Jellemző az ostormén bangita (Viburnum lantana) és a tatárjuhar (Acer tataricum), de ugyancsak gyakori a mezei juhar (Acer campestre) meg a virágos kőris (Fraxinus ornus), a mogyoró (Corylus avellana), a fagyal (Ligustrum vulgare), a galagonya (Crataegus monogyna), a húsos som (Cornus mas), és a mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata). Ez utóbbi könnyen felismerhető hólyagszerűen felfújt terméséről, amelyben a csonthéjas makkocska érés után zörög.
A nagy szarvasbogarak (Lucanus cervus) úgynevezett xilofág rovarok: lárváik korhadó fával, kifejlett egyedeik (imágóik) a fák szivárgó nedveivel táplálkoznak. Fejlődésmenetük rendkívül lassú, lárváik akár 5 éven keresztül is a talajban fejlődnek, fakorhadékot rágcsálva. A felnőtt rovarok csak pár hétig élnek, és ez alatt az idő alatt kerül sor a hímek látványos küzdelmére. A nagy termetű bogarak csattogó hangok kíséretében nagyméretű csáprágóikkal próbálják meg egymást megragadni és ledobni a faágakról. A nyertes hím termékenyíti majd meg a nőstényt, aki (mivel nincs szüksége rá), nem rendelkezik a látványos „szarvakkal”, de könnyen felismerhető fésű alakú csápjairól. A szarvasbogarak szorosan kötődnek az öreg fákhoz, ezért a legnagyobb veszély számukra az egyre csökkenő élőhely, az öreg lombhullató erdők visszaszorulása. Natura 2000-es VÉDETT ROVAR, BEFOGÁSA TILOS!

Az aljnövényzet különösen gazdag, még nyár derekán is dúsan zöldell. Kora tavasszal a hagymás-gumós növények (geofitonok) jellemzik, például a tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia) (1.), de ilyenkor bontja illatos, rózsaszín virágát a farkasboroszlán (Daphne mezereum) (2.) is, jóval a lombfakadás előtt. A tavaszi erdei növények közül még találkozhatunk orvosi tüdőfűvel (Pulmonaria officinalis), kapotnyakkal (Asarum europaeum), fekete lednekkel (Lathyrus niger), varázslófűvel (Circaea lutetiana), szagos mügével (Asperula odorata) (3.), de akár hegyi kockásliliommal (Fritillaria montana) (4.) is.

Nyárra már a dús aljnövényzetben a salamonpecsét (Polygonatum sp.) (5.) fajok uralkodnak, közéjük gyöngyvirág (Convallaria majalis), turbánliliom (Lilium martagon) (6.), vagy pázsitos nőszirom (Iris graminea) (7.) vegyül. Kellemes citromillatú gyógynövénye ezeknek az erdőknek a méhfű (Melittis melissophyllum) (8.). Legjellegzetesebb pedig az erdőszéleken is gyakori erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum) (9.), amely nevét apró, fényes fehér, kemény makkocska terméséről kapta.

A szakadék aljában az erdő árnyékosabb ugyan, de a gyöngyköles itt is dúsan kúszik az aljnövényzetben. A lombkoronaszintbe viszont már ártéri erdők fafajai is vegyülnek, így a magas kőris (Fraxinus excelsior), és a fehér fűz (Salix alba). Az ártér közelségére utal a liánok kusza szövedéke, így a komló (Humulus lupulus) és az erdei iszalag (Clematis vitalba) gazdagon borítja be az alacsonyabb fákat-bokrokat. Erdős élőhelyhez kötődik a védett kis sávoslepke (Neptis sappho). Bár alacsonyabbra nő, szintén lián a közönséges farkasalma (Aristolochia clematitis), amellyel ártereken, üde erdők szélén, vagy a töltések oldalában találkozhatunk. A farkasalma a védett farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) kizárólagos tápnövénye.

A farkasalmalepke (Zerynthia polyxena) májusban – június első felében rajzik, a kora reggeli, illetve a délutáni órákban aktív. Nektárforrásként különösen kedveli a gólyaorrokat (Geranium sp.), lednek- (Lathyrus sp.), és lucerna fajokat (Medicago sp.), de nem távolodik 100 m-nél távolabbra tápnövényének, a farkasalmának (Aristolochia clematitis) foltjaitól. Petéit a napsütötte növényekre egyesével rakja. A fiatal hernyók leginkább a virágok belső részeit fogyasztják, egyúttal be is porozva azokat. Nagyjából egy hónap alatt bebábozódnak, a kövek alatt, vagy a farkasalma szárán, és báb alakban vészelik át a telet. Mivel a farkasalma az erdőszéleken kívül jellegzetesen utak, töltések, szántóföldek mezsgyéjén él, az intenzív mezőgazdasággal együtt járó vegyszerhasználat megtizedelte a farkasalma, és vele együtt a farkasalmalepke populációkat, így ma már veszélyeztetett országszinten. Natura 2000-es, VÉDETT ROVAR, BEFOGÁSA TILOS!
A melegkedvelő lombhullató erdők fajgazdag, változatos típusai, a száraz domboldalak tölgyesei, és az ártéri keményfa ligeterdők felé átmenetet képező változatos tölgy-elegyes erdők az 91I0* Euro-szibériai erdőssztyepp tölgyesek Natura 2000-es élőhelytípusba tartoznak.

Veszélyeztető tényezők:
Bár a Maroslekencei-szakadék Natura 2000-es védett terület viszonylag kicsi, fajgazdagsága mind a növényvilág, mind a rovarvilág szempontjából igen figyelemre méltó. A gyepek – legyenek azok árvalányhajas sztyeppek vagy erdőssztyepprétek -, meg a bokrosok ritka növényfajok és a hozzájuk kötődő védett lepkefajok egész sorának nyújtanak otthont. Ezeket az élőhelyeket inkább a védett terület észak-keleti felében veszélyezteti az erős juhlegelés, mivel a juhnyájak nyomán fokozódik az erózió az amúgy is meredek lejtőkön, a folyamatos taposás miatt. Továbbá a juhnyájak egészen rövidre rágják a gyepet, ezzel jócskán csökkentve a ritka növényfajok életképességét, mennyiségét, így a lepkék számára megfelelő életteret is. Jól látszik a különbség a terület észak-nyugati felében, ahol a sokkal kisebb mértékű tehénlegelés miatt magasabb, növényfajokban és virágokban gazdagabb a rét.
Az erdős részeken, és leginkább a szakadék aljában az invazív növények terjedése jelent veszélyt, hiszen itt az erodált, csupasz felszínek különösen kedveznek a gyorsan növő és könnyen sarjazó fafajoknak. Így főleg az erdőszélen találkozhatunk akáccal (Robinia pseudo-acacia), ezüstfával (Elaeagnos angustifolia), bálványfával (Ailanthus altissima), és valószínűleg a talajvédelem céljából beültetett tájidegen feketefenyővel (Pinus nigra).
Az invazív fajok nemcsak az erdőszéleken és a szakadék alsó részén jelentenek problémát, de a Maros partjain is. Bár a folyót dús fűzligetek kellene szegélyezzék, sok helyen csak vékony bokorsáv maradt a folyópartokon, amelyekben nemcsak fásszárú invazív növények terjednek – leginkább az amerikai juhar (Acer negundo), de lágyszárúak is – főleg csicsóka (Helianthus tuberosus), süntök (Echinocystis lobata), és észak-amerikai őszirózsák (Aster lanceolatus agg.).
Sajnos nem mehetünk el említés nélkül az aggasztó mennyiségű hulladék mellett sem, amelyet a környező településekről mos lefelé a folyó, és amelyek áradásokkor a partmenti fűzbokros alsó ágain fennakadnak.
Aki kirándulni indulna a Lekencei szakadék védett területre, legkönnyebben Radnótról Bánd felé letérve, a 152A jelzésű útról, Maroslekence faluból közelítheti meg. A falu déli szélén jobbra fordulva földúton megközelíthető a szakadék alatti erdő, míg a falu északi végén levő farmtól indulva eljutunk a dombok tetején levő erdőbe és gyepekre.

Különösen figyeljünk, hogy kirándulásaink során ne gyújtsunk tüzet, és ne hagyjunk szemetet magunk után!