Csütörtök délfelé Andrei Dinescu a Duna parton sétált, amikor rátalált egy hatalmas ragadozó-madárra. A madár élt, magatehetetlenül feküdt a földön. Gyönyörű volt, de láthatóan kínlódva, görcsösen feküdt. Lélegzett és nézett. Gyorsan hívta Zudor Ferencet és beszállították a madarat Port Cultural Cetate-ra. Majd interneten segítséget kerestek – rátaláltak a SOR (Román Madártani Egyesület) oldalára, ahova átküldték a fényképeket a madárról. Papp Tamás és Nagy András Attila a Milvus Csoportól éppen a SOR bukaresti irodájából indultak haza. A beérkező fényképek hatására viszont úgy döntöttek Cetate felé veszik az irányt. Az embernek nem sokszor van alkalma felnőtt rétisast (Haliaeetus albicilla) menteni. Vagy legalább megpróbálni megmenteni – egy sérült madár esetén a gyorsasság általában szó szerint életbevágóan fontos. Az út Cetate-ig így is túl hosszúnak tűnt – majdnem este 11 óra volt mire megérkeztek Cetate Port kúriára, ahol lelkes madárbarátok és egy szemlátomást a halál szélén álló rétisas várta őket. Gyors telefonos konzultálás után – Borka Levente állatorvos (www.Vets4Wild.ro) a tünetek alapján egyértelműen megállapította, hogy a diagnózis mérgezés. Atropint kellett szerezni mindenképp. Ez nem egyszerű feladat este 11 óra után a világ egy nem túl forgalmas helyén. Andrei felhívta édesapját, aki épp hazafele tartott. Calafaton felébresztettek egy csodálkozó állatorvost és fél óra múlva megérkezett Mircea Dinescu két fiola atropinnal és fecskendővel. Közben a csapat telefonon konzultált Déri Jánossal a Hortobágyi Madárkórház állatorvosával akitől további értékes tanácsokat kaptak a madár kezelésével kapcsolatban – többek közt, hogy több atropinra lesz szükség, mert a  madarat egész éjjel kezelni kell. Miután az első adag (1 ml) atropint beadták a madár egy csendes, sötét fürdőszobába került. Az első óra mindig a legkritikusabb. Közben Andrei beautózott Calafatra és a késői óra ellenére sikerült beszereznie a további szükséges atropinos fiolákat. Egy óra eltelte után a madár még mindig úgy nézett ki, mint amikor a madármentők megérkeztek: a hasán feküdt, lába-szárnya görcsbe merevedve, szinte teljesen magatehetetlenül, a pupillája össze volt szűkülve – a jelek nem voltak túl biztatóak. Újabb adag atropint adtak be neki és újabb óra telt el reménykedő várakozással. Ekkor végre áttörés történt – a madár már a lábán állt és a begyébe juttatott szódabikarbonátos oldat hatására (mely semlegesíti a mérget és lazítja a táplálékot) a mérgezett hús egy részét visszaöklendezte. A jelenlevők soha nem örültek jobban egy hányadéknak, ami ráadásul hihetetlenül bűzős volt. De ez senkit sem zavart, egy óra múlva még egyszer ellenőrizték – a madár pupillája már nem volt szűk, így nem kellett újabb adag atropint beadni – és végre mindenki pihenhetett egy keveset. Éjszaka másfél óránként felkeltek ellenőrizni a madarat, hajnalban újra beszűkült a pupilla – így még egy fél adag atropint kapott a rétisas. Délelőtt a madár határozottan jobban nézett ki, így az állatorvosok is engedélyezték a hazaindulást. Előtte még egy gyors látogatást tettek a helyszínre ahol a madarat találták – egy réce maradványait, pihetollakat és mérgezett kukoricaszemeket találtak. A maradványokat eltették zacskóba, a laborvizsgálatok otthon igazolták a karbofuránnal való mérgezést. Rövid beszélgetés Feri bácsival és  gyorsan összeáll a kép: a helyi lakosok rendkívül felelőtlen módon karbofuránnal kezelt kukoricával „fogják” a vadrécéket, fogyasztás céljából. Az elkábult, halálán levő madarakat megfogják és a belső szerveik kivételével elfogyasztják. Ez a réce valószínűleg még a méreg felszívódása előtt elrepült és ezt ette meg később a rétisas. Ez hihetetlenül felelőtlen orvvadászat, hiszen a méreg az emberre is rendkívül veszélyes lehet és be van tiltva az Európai Unióban:http://hu.wikipedia.org/wiki/Karbofurán. A hosszú út során Marosvásárhelyig a madár visszaöklendezte a szervezetében maradt mérgezett réce részeit. Néhány rövid pihenő után, estére megérkezett a csapat Borka Levente rendelőjébe, ahol a Vets4Wild Egyesület állatorvosa rögtön perfúzióra tette a megviselt madarat. Ezután egy hét felépülés következett a Milvus Csoport Rehabilitációs Központjában – előbb a marosvásárhelyi menhelyen ahol kis ketrecben állandó megfigyelés alatt volt, majd kikerült a városon kívülre a nagy röpdébe, ahol volt helye repülni. A madár teljesen helyrejött, jól repül, egyensúly vagy más problémái nincsenek. Így megszületett a döntés: minél hamarabb vissza kell vinni Cetate-ra és elengedni. A rétisasok nagyon korán fészkelnek – februárban már elkezdődik a fészkelés. Ennek a felnőtt tojó madárnak – akit Andrei kérésére és a neme ellenére, Attilának kereszteltünk  – az a legjobb ha minél hamarabb visszakerül oda ahol találták. A madár lábára gyűrű, a hátára műholdas jeladó került, hogy az elengedés után is nyomon követhessük az életét, majd szombat reggel elindult a egy kis csapat (Borka Levente, Nagy Zoltán Gergely, Zeitz Róbert és Papp Tamás) Cetate fele. Megérkezés után egy órát hagyták, hogy kipihenje a madár a hosszú autózást, majd kivitték a megkerülés helyének közelébe. Az elengedés öröme Andreit illette meg – ő találta meg a madarat és minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse. Bár mindenki mosolygott, a tapasztalt madármentőkben nagy volt a feszültség – látszólag minden rendben ment, de a vadmadarak esetében soha nem lehet biztosan tudni, a pácienst nem lehet megkérdezni, hogy érzi magát. Szerencsére az első repülés nagyon meggyőzőre sikerült – a madár le sem szállt egy km-en belül. Így mindenkiről leomlott a feszültség és átvette helyét a jól végzett munka öröme. Ezek azok a pillanatok amiért érdemes ezt az egyébként sok csalódással járó munkát végezni – egy, a halál szélén álló, ritka madár újra a saját területén repül, újra egészségesen. A délután többi részében a csapat a Dinescu család vendégszeretetét élvezte a festői helyen levő kúriában. Estefele a távolból 6 puskalövést hallottak, ami aggodalommal töltött el mindenkit: habár Romániában minden ragadozó madár védett, az illegális lelövés nem ritka eset. Hiába lett volna minden erőfeszítésük? Reggel nagy örömükre ritka látványban volt részük a madarászoknak: a Duna bolgár oldalán, Cetate Port-al átellenben egy felnőtt réti sas fürdött a Dunában. A távolság túl nagy volt (majdnem egy km) – így a gyűrű nem volt látható, de szerencsére a madár hátán időnként becsillant a műholdas jeladó. A csapat hazamehetett – megtették amit lehetett – innen már minden a madáron múlik. Reméljük, hogy hamarosan jó híreket kapunk a madárról az adókészülék révén.