Elhelyezkedés, földrajzi viszonyok:
A védett terület a Maros folyó Körtvélyfája és Petele falu vége közötti szakaszát foglalja magába, mintegy 10 km folyóhosszon és 235 ha-on, a folyó medrével és alsó teraszaival. Az Erdélyi Medence keleti felében, a Görgényi-havasok lábai előtti dombvidéken kanyargó folyószakaszon jellemzőek a magas martok és a kavicspadok. A DN15-ös útról leágazó földutakon könnyen megközelíthető a part.

Élőhelyek és folyóparti szukcesszió:
A Maros folyó ezen szakaszán jól megfigyelhető a folyó dinamikája, partot alakító munkája, és az ehhez kapcsolódó folyóparti növényzet szukcessziója. Szukcessziónak (a szó önmagában egymásutániságot, sorozatot jelent) azt a természetes folyamatot nevezzük, amelynek során egy élőhelyen – az élőhely változásának megfelelően – folyamatosan cserélődnek a benne élő közösségek, tág tűrésű, korai betelepülési fázisok életközösségei felől az éghajlatra jellemző, bonyolult, szűk tűrőképességű fajokat is tartalmazó és nagy termőképességű, úgynevezett záróközösségek felé.

A hegyek közül kiérve, a dombvidéken a folyó lassul, és kanyarogni, meanderezni kezd. A kanyarok külső oldalán erodálja a partot, így magas, függőleges martokat alakít ki. A kanyarok belső oldalán pedig lerakja az üledéket, ami ezen a szakaszon túlnyomó részt kavics és homok. Így míg az egyik oldalon a víz eróziója „elvesz” a partból, addig a másik oldalon a lerakott hordalék új „szárazföldet” hoz létre. Ezek a fiatal kavics és homokpadok azonban először csupaszak, hiszen nincs rajtuk termőtalaj, amiben a növényzet megkapaszkodhatna. A rendszeres áradások, amelyek iszapot, és elhalt növényi anyagokat (detrituszt) szállítanak és raknak le az újonnan képződött partszakaszokon, elősegítik a talajképződést.

Nem sokáig marad azonban csupasz az újonnan képződött kavicsos vagy homokos part, hiszen gyorsan megtelepednek rajta azok a növényfajok, amelyek pont a szabad talajfelszínhez és a rendszeres elárasztáshoz alkalmazkodtak. Ezek a növényfajok általában a tág tűrőképességű gyomok közül kerülnek ki, mivel a kavics nemcsak tápanyagokban szegény a talaj hiánya miatt, de a vízmegtartó képessége is igen csekély, ezért az áradások után hamar kiszárad. Vannak közöttük idegenhonos fajok, mint amilyen a szerbtövis (Xanthium strumarium), szántóföldekről ismert gyomok, mint a kakaslábfű (Echinochloa crus-gallis) és a libatop fajok (Chenopodium sp.), de más gyomfajokkal is találkozhatunk, például szappanfűvel (Saponaria officinalis), vagy közönséges borbálafűvel (Barbarea vulgaris). Nem hiányoznak a mocsári növények képviselői sem, így megtelepedik a fodros sóska (Rumex crispus), a borsos keserűfű (Polygonum hydropiper), és a farkasfog fajok (Bidens sp.). Ezeknek a fajoknak nagy része egyéves, hiszen a rendszeres áradások évente változtatják, alakítják az aljzatot, és elöntik a lágyszárú növényzetet, így azok csak az ár elvonulta után tudnak csírázni és fejlődni.

A part stabilizálásában és a hordalék meg detritusz visszatartásában fontos szerep jut a pionír cserjefajoknak. Ezek a bokrok alkalmazkodtak a tápanyagszegény talajhoz, és az áradások utáni gyors kiszáradáshoz. Azért nevezzük őket pionír fajoknak, mert elsőként veszik birtokba a csupasz termőhelyeket, és ők azok, akik révén elindul a talajképződési folyamat. Kavicsos aljzaton a csigolyafűz (Salix purpurea) alkot sűrű bozótot, akár 2-3 év alatt. Ezt az alacsony (2-3 m magasra növő) fűzfajt könnyen felismerhetjük vöröses hajtásairól, és hamvas zöld, felső harmadában enyhén szélesedő leveleiről.

Az iszapos-homokos aljzat szerves anyagokban gazdagabb, és az ár elvonulta után hosszabb ideig is nedves marad, ezért itt már dúsabb mocsári növényzet tud megtelepedni. A frissen keletkezett iszapos partokon, amelyekről éppen csak elvonult a víz, szintén egyéves növények jelennek meg leghamarabb, de ezek már nem gyomnövények, hanem iszapnövényzet, amely idővel mocsári növényzetté fejlődik. Az iszapnövényzet egyéves fajai alacsonyak, a víz elvonulása után gyorsan kicsíráznak, és életciklusukat be is fejezik mire a nedves iszap kiszárad.

Mivel mára már a folyómedrek nagy részén emberi beavatkozások történtek, és egyre kevesebb olyan folyószakaszt találunk, ahol érvényesülhetnek a folyódinamikához kötődő természetes folyamatok, a frissen képződő, háborítatlan iszapos partok is egyre ritkábbak, főleg hogy ezek az élőhelyek rendszerint keskeny, pár méteres kis sávokban alakulnak ki. Ezért az iszapos, egyéves növényzettel borított partszakaszok védett Natura 2000-es élőhelytípusnak számítanak: 3270 Ártéri ruderális magaskórós folyómedernövényzet (Chenopodion rubri p.p. és Bidention p.p.).

A mocsári fajok közül dús foltokat alkot a borsos keserűfű (Polygonum hydropiper), a farkasfog fajok (Bidens sp.), az éles sás (Carex elata), az erdeikáka (Scirpus sylvaticus), a nád (Phragmites australis), néhol az árasztást jól tűrő tarackos tippan (Agrostis stolonifera).

A mocsári növényzet között megtelepedő bokorfüzest a mandulalevelű fűz (Salix triandra) uralja. Ez a bokor akár 5-7 m magasra is megnőhet, és az egyik leggyakoribb faja a védett területnek. Fényes sötétzöld levelei tojásdadok, elhegyesedők, levélnyelükön és fűrészes szélükön apró, feketés színű mirigyek vannak. Hasonlít a törékeny fűzére, de előbbinél a levél a közepén a legszélesebb, míg utóbbinál a levél alsó felén. A bokorfüzesekben parti fűzet (Salix elaeagnos) is láthatunk, amelynek jellegzetes, hosszú, keskeny, ezüstös fonákú, begöngyölt szélű levelei összetéveszthetetlenek.

Ahogy a partmenti sáv az újabb és újabb árhullámok során tovább töltődik hordalékkal, iszappal és detritusszal, a bokorfüzesek ártéri fűz-nyár ligeterdőknek adják át a helyüket. Emberi beavatkozás hiányában ez akár 15-20 éva alatt megtörténik. A fehér fűz (Salix alba) és a fekete nyár (Populus nigra) vattaszerű repítőfüggelékekkel rendelkező magjait már nyár elején a szél és a víz juttatja a partra, és ott az ár elvonulta után rögtön csírázni kezdenek. A magoncok és fiatal csemeték akár 2 hét árasztást is elbírnak károsodás nélkül, így alkalmazkodva a folyóparti környezethez. A termőhely további feltöltődése és magasodása ezután lehetővé teszi a fehér nyár (Populus alba) ligetek felnövekedését. Az ártéri erdők tisztásain, és a lékekben magas termetű, dús növényzet tenyészik, amelyben a mocsári növényfajok gyomfajokkal keverednek. Így nagy területeket boríthat be a siskanádtippan (Calamagrostis epigeios), a szeder (Rubus caesius), a csalán (Urtica dioica), de ugyanakkor nádasokat és gyékényeseket is találunk a fák között. A nyárligetek egyik jellegzetes faja a szaracénaggófű (más néven patakparti aggófű, Senecio sarracenicus).

Az új élőhelyeken egymás után megtelepedő növényközösségek nemcsak az aljzatot stabilizálják, hanem a termőtalaj képződését is nagymértékben segítik, így az egyéves növényzet a pionír csigolyafüzeseknek, bokorfüzeseknek adja á a helyét, amelyek majd fűz-nyár ligeterdőkké alakulnak, ahogyan a termőhely lassacskán feltöltődik. A fűz-nyár ligeterdők a dombvidéki folyópartok (így a Maros folyó Marosvásárhely fölötti szakaszán is) betelepülési folyamatának a végső stádiumát jelentik. A növényközösségeknek ezt az egymásutániságát és egymásba alakulását nevezzük természetes szukcessziónak.

A folyó teraszán a mélyedésekben, de akár felhagyott kavicsbányák kivájt üregeiben is, tavak jönnek létre. Ezekben a tavakban kétéltűek, és vízimadarak találnak menedékre, táplálékra.

A szakadópartok, bár sok esetben úgy tűnhet, hogy az erózió számunkra kellemetlen eredményei (hiszen hasznos szárazföldből omlanak le), mégis a természetes folyódinamika velejárói. Ezen felül még fészkelőhelyet is biztosítanak az olyan vízben vagy vízközelben táplálkozó madaraknak, mint a partifecskék vagy a jégmadár.

A folyók (az utak és vasutak mellett) terjedési útvonalai nemcsak a vízi állatoknak, de a vízi és vízparti növények magjainak, gyökérdarabjainak is. Ezen kívül a rendszeres áradások gyakran eredményeznek új, csupasz, megtelepedésre alkalmas aljzatokat. Ez pedig nemcsak az árterek jellegzetes vízparti-mocsári növényeinek kedvez, hanem egy sor nálunk nem őshonos, behurcolt, invazív növénynek is.

Mit nevezünk invazív növénynek? Olyan növényeket, amelyek rövid idő alatt képesek nagy területet elfoglalni, beborítani. Ezek a növények általában gyorsabban nőnek, több magot hoznak, hatékonyabban használják ki a környezetük adottságait, vagy éppenséggel tág tűrőképességűek vagy a genetikájukban nagyobb alkalmazkodóképesség rejlik. Általában ezen tulajdonságok valamilyen előnyös kombinációja juttatja olyan sikerre az invazív növényeket, hogy egyeduralkodóvá válhatnak egy-egy területen. Fontos tudni, hogy a bolygatott, csupasz felszínek és a nagy mennyiségű szaporítóanyag jelentősen segítik az invazív növények megtelepedését és elterjedését. Ezért pont a folyópart az egyik olyan élőhely, ahol a legtöbb esetben megfigyelhető egy vagy több invazív növény felszaporodása. Erre rásegítenek a vízrendészeti munkák, a folyóparti nádasok rendszeres tavaszi felégetése, és a kavicsbányák miatti talajbolygatás is.

De miért baj az, ha az invazív növények „veszik át a hatalmat”? Hiszen az a lényeg, hogy zöld legyen, nem? Ez a probléma nem ilyen egyszerű. Minden természetes közösségre igaz, hogy a benne élő fajok (legyenek azok állatok és növények is) szoros rendszerben élnek, és mindeniknek megvan a maga helye és szerepe a közösségen belül. Ha a közösségben sok faj él, amelyek sokféle szerepet tudnak ellátni, akkor a közösség, mint egész, sokkal rugalmasabban tud alkalmazkodni a környezeti feltételek változásaira. Az ártéri közösségek esetében például a különböző elárasztási periódusokhoz, hordalék vastagsághoz, aljzat típushoz alkalmazkodó cserjefajok, fafajok és lágyszárú növények együttesen jelen vannak egy folyószakaszon, mindenik a neki épp megfelelő kis foltban. Ha jön egy áradás és megváltoztatja, átrendezi a medret és az árterületet, akkor az ott élő fajok újra el tudják foglalni a nekik épp megfelelő élőhelyeket, és a hozzájuk kötődő rovarok, madarak is megtalálják az életfeltételeiket. Ha azonban egyetlen faj borítja be a területet, sűrű bozótot, és a gyökerek sűrű szövedékét alkotva, akkor már nem fog rendelkezésre állni szabat felszín, ahol más fajok is megtelepedhetnének, így a folyóparti élőhelyek szukcessziója megreked. Sok esetben a világ más tájairól származó invazív növényeket nem fogyasztják a nálunk vadon élő állatok, így azok még nagyobb előnyre tesznek szert.

Mit tehetünk ellenük? Sajnos az invazív növényekkel szembeni harc nem sok sikerrel kecsegtet, főleg, hogy sok közülük már olyannyira elterjedt, hogy beépült mind az ártér megszokott látványába, mind a köztudatba. Mégis fontos ismernünk őket, és tudatos döntéseket hoznunk amikor saját kertünkbe növényeket telepítünk:

• Ne telepítsünk olyan növényeket, amelyekről már tudjuk, hogy invazívok! A fenti galéria már ad egy ízelítőt ezeknek a listájából. A kertben is sok gondot okozhatnak, ha elszaporodnak.
• Mielőtt valamilyen dísznövényt telepítünk (akár fát, cserjét, de még ha a kerti tavunkba készülünk vízinövényt vásárolni, akkor is), érdeklődjünk, informálódjunk, hogy a növény amit kinéztünk nálunk őshonos-e, nálunk őshonos vad fajokból lett-e keresztezve, honnan származik, mennyire hajlamos kivadulni. Részesítsük előnyben azokat a dísznövényeket, amelyek őshonosak, vagy őshonos fajok hibridjei.
• Rendszeresen távolítsuk el a kertünkből az invazív fajokat. Habár minden bizonnyal sokszor kiújulnak majd, a rendszeres és következetes eltávolítás idővel meggyengíti őket.
• Építkezések során keletkező csupasz felszínek esetében fokozottan figyeljünk arra, hogy minél hamarabb betelepítsük azt valamilyen növényzettel (gyepet vethetünk, bokorsávokat hozhatunk létre, vagy virágágyást), hiszen a zárt növényközösségekben nehezebben vetik meg a gyökerüket az invazív növények.
• A gyomos területek rendszeres kaszálása segít az invazívok, de még a gyomnövényzet visszaszorításában is.